Tegnap végre eljött az a másfél óra, amire idestova négy éve vártam: végre láthattam élőben az egyik kedvenc bandámat, az Arctic Monkeys-t. Az már előzőleg is nyilvánvaló volt, hogy ezzel még elég sokan lehetnek így rajtam kívül, de a hihetetlen embertömeg és az egy főre jutó AM-pólók igencsak magas rátája minden képzeletemet felülmúlta, amikor beléptem a Lővér kempingbe.
A röpke ötórás utazást követően nagyjából egy órakor jutottam be a fesztiválra, szerencsére ekkor még nem volt sorbanállás. Nagyon klassz volt az egész délután, de az élet csak a Strypes fellépésével indult be igazán. Azon kevesek közé tartozom, akiknek volt fogalmuk a bandáról, úgyhogy eléggé élveztem a dalaikat, bár annyira azért nem, hogy körülbelül a show felénél ne váltsam őket le az egyik hazai kedvencemre, a Szabó Balázs bandájára. Ők ezalatt a Heti Válasz színpadán játszottak. Mondanom sem kell, nem volt tumultus, úgyhogy gyakorlatilag erőfeszítés nélkül sétáltam be az első sorba. Már több alkalom lett volna rá régebben, hogy élőben is lássam őket, de ilyen-olyan okokból ez mindig elmaradt, egészen mostanáig. Rettenetesen jó volt a hangulat, mert bár alig voltunk nagyjából százan, aki őket hallgatta, az nem lézengésből volt ott, hanem mert tényleg szerette őket. Nem maradtam végig, mert jött az üzenet, hogy az Arctic Monkeys mindjárt színpadra lép, de szerencsére az egyik kedvenc dalomat, az Apám a vadludakkal-t így is hallhattam.
A Nagyszínpadhoz vezető úton leadtam a gépemet megőrzésre, úgyhogy ez az utolsó kép, amit az idei VOLT-on lőttem.
Nem sokkal kilenc óra után pedig elkezdett játszani az Arctic Monkeys. Amikor meghallottam az első hangokat, ahogy elindult a Do I Wanna Know? intrója és a srácok feljöttek a színpadra, előtört egy olyan énem, amiről eddig csak halványan sejtettem, hogy esetleg bennem is rejtőzhet ilyen: a fangirl. A kezdeti extázis könnyek formájában manifesztálódott, majd jól kiröhögtem magam, amiért úgy viselkedek, mintha 2009 lenne és épp egy kibaszott Jonas Brothers közönségtalálkozón vennék részt. De onnantól kezdve, hogy tényleg elkezdtek játszani, nem igazán érdekelt semmi. Viszonylag gyorsan előreverekedtem magam a 4-5. sorig, ahol még volt buli, nemcsak a korlátot támasztották, de már jól lehetett látni Alexet. A koncert tetőpontja nálam hamar eljött, ugyanis az all-time kedvenc számom tőlük a Crying Lightning, ami egészen elöl volt a setlisten. Az a 3-4 perc olyan élmény volt, amiről valószínűleg az unokáimnak is mesélni fogok.
A show további része is eszméletlen volt, az irdatlan tömegnek és a tombolásnak köszönhetően patakokban folyt rólam a víz a végére, de ha értékelnem kellene, ennek ellenére sem adnék neki csillagos ötöst. A hangulat érezhetően a képzeletbeli plafont verdeste, de a jó koncerthez szerintem elengedhetetlen a fellépő és a nézők közötti kommunikáció, ami jelen esetben sajnos hiányzott. Egy részem azért bánja, hogy nem volt lehetősége akkor is látni őket élőben, amikor még fésületlen hajjal, mackóban, de annál lelkesebben tolták élőben. Alex Turner azt a kevés dalok közötti mondandóját is esélyesen egy közepesen kreatív tanítónéni anyák napi köszöntő beszédéből ollózhatta össze - bár ha igaz, amit mondanak, hogy egész végig totál részeg volt, azért szép teljesítmény. De mint láthatjátok, annak ellenére sem tudok róla nem elfogultan nyilatkozni, hogy ezek szerint annyira sem méltatott minket, hogy józan maradjon, mert az új imidzsével és a nagyképűségével együtt is még mindig kicsit azt kívánom, az előbb említett unokákhoz bárcsak neki is köze lenne majd (hashtag lol). A jelen egyik legtehetségesebb zenésze és szövegírója, ez talán némi magyarázat lehet arra, miért vált olyan sráccá, mint akikről anno a A Certain Romance néhány sorában (és most már a poszt címében is) gúnyolódott. De mindegy is, azt olvastátok, hogy koncert után bungee jumpingolt? Az azért elég menő.
Szóval összességében életem egyik nagy élménye volt a koncert. A kisebb negatívumok ellenére is teljes volt nálam a katarzis, és már a hazafele tartó hajnali vonaton arról álmodoztam, milyen jó lenne, ha az este sikerességén felbuzdulva az Arctic Monkeys-t tenné meg a VOLT a fesztivál új 30 Seconds To Mars-ának.